„ A félelem megnyitja az utat a világok között, fellebbenti a fátylat egy pillanatra vagy olykor hosszabb időre is a mi dimenziónk és más síkok között. Felfedezésük után újra és újra át kell lépnünk ezeket a küszöböket, hogy belehaljunk abba, amit már megismertünk, és teljessé tegyük átváltozásunkat.”
( Elizabeth Davis-Carol Leonard: Életkör, A női lét tizenhárom archetípusa, Jaffa Kiadó 2007.)
Napló Édesanyámhoz - részletek
"Hallani, érezni szerettem volna Őt.
Azt az Anyát, aki levetkőzte magáról az elvárások, az illem és a társadalmi maszlag illúzórikus mázát.
Egyszerűen leolvadt róla, és ott állt előttem az Édesanyám.
Fáradtan buszra szállt a nagy melegben, és hozta a kis zöldség motyót, amit elbírt. Nekünk.
Abban a hónapban kétszer búcsúztam tőle a buszmegállónál ugyanúgy.
Ő állt , és könnyes szemmel nézett le ránk némán az induló buszról. Én a két kislánnyal elárvultan ballagtam haza.
Éreztem, és a magaméba fogadtam a tekintetét- néma fogadalomként égett örökre egymásba e két jel.
Akkor már tudtam, hogy nem hiszel.
Te sem.
Ahogy feküdt a gépek között , a felnyitott sebből kicsurgó, sötét folyadék, a katéter, a feltárt női szemérem és az egész, kiterítésre emlékeztető póz, nagyon megrendített.
Figyeltem. Hogy milyen is ő. A testében.
Vajon tényleg az a Zsuzsa, az a nő volt, akit én annyi éven át igyekeztem magamból kiszakítani? Aki ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, ha helyet kért a mozdulataim, a gesztusaim vagy a vonásaim soraiban? Akit nem háromszor , de háromszázszor tagadtam meg életem során?
Akiért bármelyik napon az életemet adtam volna hajdanán?
Aki megdönthetetlen első volt a szememben – szépség, jóság, szeretet vagy gyalázat dolgában egyaránt?
Akiben felolvadtam volna, ha csak egyszer is rám tekint? Úgy istenigazából.
Több mint ötven éves testben feküdt előttem az Anyám. Előttem, a harminc évet megélt előtt.
Ott a Lét s a Nemlét küszöbén. Hevesen, zaklatottan szaporázva a tüdő munkáját. S akkor a kifolyatva, bevezetve, rákapcsolva, kifektetve zűrzavarában választ adott az akkor keresettre.
Szép volt. Megrendítően szép.
Végigvonult rajta, akár egy szelíden hullámzó vetítővásznon,négy nemzedék. Arcokkal, tekintetekkel, színekkel és formákkal. Hihetetlen beavatás!
Akkor elkezdtem hinni újra. Az Életben. A csodában.
Nem gyógyulásban, módszerben vagy utakban.
Benned, bennem, kedveseink valóságában.
Hogy van, hogy tényleg létezik! Hogy értelme és célja van annak, hogy itt vagyunk. Hogy testbe bújunk, hogy választunk. Hogy egymást választjuk.
Szeretni tanulunk. Mindenek felett és mindentől elvonatkoztatva.
Magunkban az istenit fellelni és megtanulni azt tisztelni.
Mamikám, Ő , Én és a Kislányom, Dorkám…mindez benne. A végtelenség Egységében. Aranyban ragyogott.
Fiatalon, tisztán. Aranyban, ahogy a szentképek Anyái. Ahogy csak Isten képes.
Pásztáztam a testet. Nem bírtam betelni .
Minden addigi undorom, felháborodásom, elutasításom és árulásom értelmét vesztetette!
El akartam ezt mesélni neked. Nem sikerült.
Esetlen, suta és kevés lett volna hozzá minden szó és hangsúly.
Ma már tudom, hogy Te is éreztél, érezted. Átíródott benned minden történet, ahogy bennem.
(...)
Bíztam az utolsó pillanatig.
Hogy felmehetek hozzád.
Hogy átölelhetlek.
Hogy láthatod még a kislányokat, kiknek igazi nagymamija lettél. Betegen, süketen, minden álságos érdek nélkül.
De csak az autóból nézhettem fel az ablakra, amely egykoron az én ablakom volt, egy röpke pillanatra, s üzenhettem feléd egy Isten hozzádot, és csendben imádkozhattam, hogy még láthassalak.
Éreztem, láttam, ahogy ott ülsz az ágyon, olvasol és magányos , immáron örök csendre ítélt lelked rendezgeti kallódó holmiját. Csomagol.
Kegyes volt az ég. Meghallgatta az imát.
(...)
Borzasztó érzés volt.
De magamhoz kellett térnem, még utoljára segíteni neki. Szeretni őt végtelenül.
Segíteni elszakadni e világtól. A testtől, az emlékektől, a gyerekeitől, az unokáitól, a férjétől, a legutolsó papírfecnitől, ami valamelyest is hozzátartozott a mindennapokhoz.
És ebben csak én lehettem mellette.
Mert bármilyen gondos és érzékeny is egy férfi vagy kettő, soha nem állhat Teremtés és Pusztulás mezsgyéjén úgy , mint egy nő. Mint egy Anya, aki gyermekét bocsátja el testéből, vagy a Lány, aki édesanyját az életből.
Öleltem, simogattam, és hallgattam őt. Könnyeimen át mosolyogtam vissza kusza mondatait rendezgetve motyogó, fel-feleszmélő, kedves embereit és halottait bennem felismerő Drága Anyukámra, ahogy masszíroztam keményre merevedett talpát, csontra aszalódott lábszárát.
Mindent hallott, amit válaszul szavakba öntöttem.
Meg kellett erősítenem a lelkem. Nem tudtam, képes leszek e erre.
Símogatni a kezed, lefogni a szemed, és könnyeimen át mosolyogva útnak engedni Téged, bárhol is leszünk azokban a pillanatokban.
Tenni ezt úgy, hogy közben két kislányomnak, kiknek csupán emlék maradhatsz, anyja legyek, kisfiam pedig minden rezdülésemmel, minden csepp tejemmel azonosulva legbensőbb lényegemmel átéli e kegyetlen szenvedés erejét.
Úgy jöttem le az emeletről, ki a kórházból, mint aki előtt súlyos titkok nyíltak fel .
Alig bírtam szakadni, válni, de kisfiam már nagyon hiányolt. Az Élet hívott.
Nem bírtam szólni. Csak sírtam, aztán megcsókoltam a kicsiket, babámat magamhoz ölelve szoptatni kezdtem, és hagytam, hadd vigyen az autó...."
Ma is robog velem..." a fák is sírnak, és én is sírok..."
Ha bűnt valaha elkövettem, az a pillanatok fel nem ismerése volt. Nem üres frázis: csak a tiszta szeretet számít.
